Kaland a Radnótiban

Első napok - egy gólya szemszögéből

Izgatottan vártam már a szeptember elsejét, mert tudtam, hogy ez az év más lesz. Új iskola, új fejezet. Vajon mi várhat rám? És mikor eljött a pillanat, majdnem lekéstem.

"Augusztus harminc: napsütés, melegség. Augusztus harmincegy: verőfényes napsütés, tűzforróság. Szeptember elseje: hirtelen lehűlés, zuhogó eső, térdig érő pocsolyák." Olvastam a buszon ülve unalmamban. Rohan az idő, 7:30, 7:40, és még mindig csak pár métert haladtunk. Az ablakot veri az eső. Tikk-takk, tikk-takk. Még mindig van egy megálló, de már 7:58 van. Majd csöpögő, csuromvizes ruhában beléptem a portára. A Radnóti monumentális aulája és legalább 600 sürgő-forgó diák és tanár tárult a szemem elé. Azt sem tudom, hova kéne mennem! Szerencsémre összeakadtam egy osztálytársammal, úgyhogy elkísért a terembe. Természetesen már csak az első padban maradt hely, de még le sem vettem a kabátomat, már szólt az ofőnk, hogy menjünk széket pakolni. Az évnyitótól nem vártam sokat, de kellemesen csalódtam, ugyanis nem volt olyan unalmas, mint az elmúlt 8 évben. (Persze lehet, csak azért, mert ez volt az első ebben a suliban.) Utána visszapakoltuk a székeket, és a terem felé vettük az irányt. Ekkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Tömérdek sok információ és ügyintézés: megkaptuk a tankönyveket, átbeszéltük a házirendet, körbevezettek minket az iskolában, kiválasztottuk a tesipólók méretét, aláírtunk egy csomó mindent, de a többivel már nem untatok senkit. Végül is túléltem az első napot, de eléggé fárasztó volt.

Azóta már eltelt pár nap, de még mindig eltévedek az iskolában, vagy azt sem tudom, hogy milyen óra lesz. Rendszeresen bemegyek a tornaterem-lelátóra az ebédlő helyett. Még mindig külön rejtvény, hogy most ki melyik csoportban van a bontott órákon, sokszor az ellenkező irányban keressük a tantermet, majd amikor már a harmadik kört rójuk az emeleten, rájövünk, hogy valami nem okés. Összevissza ülünk minden tanórán, a nyelvi termekben sokszor el sem férünk.

Az első tanórák arra mentek ki, hogy megismerjük egymást. Ezért szerintem mindenki írt legalább két bemutatkozást és még hármat angolul. Annyiszor hallottuk már, hogy kinek mi a kedvenc színe, állata, hogy jobban tudjuk, mint a neveket.

Őszintén szólva sosem éreztem magam ennyire szétszórtnak, de összességében nagyon tetszik minden. Napról napra csiszolódik össze az osztály, már most nagyon jó a közösség, érdekes második nyelvet tanulni, kedvesek a tanárok, és szerencsére még nincs olyan sok óránk. Kellemes hangulatban telnek a szakkörök, alakulnak az akár életre szóló barátságok. Nagyon várom a gólyahetet, az elkövetkezendő éveket és azokat a napokat, amikor már nevetni fogunk ezeken az emlékeken, mert azért valljuk be, tényleg viccesek.

(Etter Szonja – a cikk a Diákvilág első számában jelent meg)