LENGYEL ISTVÁN TANÁR ÚRRA EMLÉKEZÜNK

Iskolánk nyugalmazott igazgatója, Varga Tibor gyászbeszéde Lengyel István temetésén

Megrendülten, de hálatelt szívvel jöttünk el búcsút venni Lengyel Istvántól, hogy közös emlékeink szövetéből font díszlettel vegyük körül őt, aki oly sokat jelentett mindannyiunk számára. Fejet hajtunk mesterünk előtt, aki a „Hetedik te magad légy” dacosságával élte életét, művészi pályáját, gyakorolta tanári hivatását. Életútjának azon állomásainak, még inkább értékeinek bemutatására vállalkoznék, amelyek Istvánt a gimnáziumunkhoz kötötték.

A múlt század 60-as éveiben még éppen csak induló és formálódó Dunakeszi Gimnáziumot választotta középiskolai tanulmányainak színteréül. Itt épültek ki azok a kapcsolatok, amelyek pályájának utolsó felére újra visszahozták ehhez a közösséghez. Az akkorra már ismert művésztanár, kiforrott tanáregyéniség nagy lendülettel kapcsolódott be a végleges otthonra talált Radnóti Gimnázium életébe. István néhány év alatt intézménnyé lett az intézményben. Hamar meglátta a tehetséggondozás útján elinduló közösségben azokat a lehetőségeket, amelyek iskolánk egyik legnagyobb pedagógusegyéniségévé emelték. Számos diákot indított el a művészetek legkülönbözőbb ágai felé. Azon kevés gimnáziumok közé kerültünk, ahol a rajz és művészet tantárgy fakultációs tantárggyá válva, érettségi tantárgy lehetett. Kiállítások sorát szervezte iskolai aulánkban tehetséges tanítványai munkáiból. Pedagógusi tevékenységének fontosabb elismerései kollégáinktól származtak, melyeket ő a legnagyobb tisztelettel fogadott. Tantestületünk jelölte az első alkalommal országosan kiírt Az év mentor tanára díjra, melyet el is nyert. A korábbi iskolájában megítélt Széchenyi-díj után, az elsők között kapta meg az iskolánk legnagyobb elismerésének számító Radnóti-díjat, melyhez az általa készített plakett járul.  Kevés hozzá hasonló emberrel találkoztam, akiről el lehetett mondani, hogy hivatásának olyan magaslatára jutott el, mint ő. Nem azért került arra a szintre, mert oda akart eljutni, inkább azért, mert nem tudott másképp élni és dolgozni.

A gimnázium közösségi életére a legnagyobb hatással a Radnóti Diákszínpad megalapításával volt, amelyben alkalmazhatta a legendás mesterétől, Uray Györgytől tanultakat. Abban, hogy a Radnótinak máig ható, sajátos közösségi lelkülete lett, hogy az iskola nem csupán a tanulás helye volt, de képessé vált diákjai belső világát a szépre és jóra fogékonnyá tenni, nos, ebben Istvánnak meghatározó érdemei voltak. Az iskolai színjátszó körnek akkorra már voltak sikeres műsorai, de az a tudatos építkezés, amely már egyfajta iskolai programmá vált, István műve volt.  Közel 30 színielőadással építkezve a radnótis diákok egész nemzedékét juttatta felejthetetlen élményekhez, az alkotás örömének megéléséhez. Az egyes darabok résztvevői átérezhették, mit jelent része lenni az egésznek. Mit jelent egy közös célban eggyé válni. Aki ezt el tudta érni, az nem csupán művész, nemcsak kiváló tanár volt, hanem közösségünk példaképévé emelkedett. Mert csodát tett velünk. Művészi képzelőereje és jó emberismerete megláttatta vele, melyik előadáshoz melyik tanítványát kell felkérni. A színjátszás segítségével képes volt lebontani határokat tanár és diák, felnőtt és gyermek között. Az ő képzelőerejét jelezte az, amikor a Csíksomlyói passióban aulánk a golgotai megváltás helyévé emelkedett, melyben az iskola közel ötöde szerepelt. Ezt az előadást Törőcsik Mari is megtekintette, aki elismerően nyilatkozott, mind a rendezésről, a díszletekről, a technikai kivitelezésről és a szereplők játékáról. Évkönyvünkbe azt jegyezte be, hogy abban bízik, a színjátszás hagyománnyá válik az iskolában. Azzá vált. Előadások sora következett. Micsoda képzelőerő kell ahhoz, hogy egy 200 négyzetméteres iskolai aulát valaki repülőtérré tudjon alakítani, majd ugyanazt fél percen belül temetővé változtatni, jelezve a háború értelmetlen borzalmát. De volt ez az aula a woodstocki fesztivál helyszíne is, ahol fiatalok keresték az élet értelmét, a szeretet emberformáló erejét. Ebben az aulában épültek fel a Valahol Európában díszletei is, melyek falai között a háborúban családjukat vesztett gyerekek bandáiból, azok közösséggé formálódását élhettük át. Mennyire benne volt a darab gyermekeit összefogó, azokat megóvó művész szerepében István lelkülete is.

De néhány alkalommal közösségi terünk dzsungellé is átalakult, ahol az emberi közösségtől megfosztott Maugli fedezte fel ember voltának élményét és szépségét. Sok néző szerint az ebben az előadásban megalkotott díszlet és jelmez, István rendezői munkája az eredeti előadással is versenyképes volt, de ilyen vélemények érkeztek az Isten pénze előadásról is.

Voltak hetek, amikor az aula beszűkült a Debreceni Református Kollégium Vésztörvényszékének vallató szobájává is, ahol a gyermeki lélek tisztasága látszólag térdre kényszerült, miközben a jelenlévő nézők átérezhették a remekmű lélekformáló tisztaságát.

S mindez csupán néhány kiragadott példa abból a gazdag alkotói munkából, amelyet gyermekeinkkel együtt végzett. Mit is tanultak meg ezekben az előadásokban tanítványaink Bácsitól, ahogyan egymás között nevezték mesterüket? Mindenekelőtt azt, hogy vannak FELADATOK, amelyek a szokásosnál nagyobb kihívást jelentenek. Hogy a színjátszás embert formáló élmény, melyben saját személyiségük egy rövid időre az öltözőben hagyatik, hogy egyéniségüket megtartva egy új szerepbe bújva, egy művészi alkotás részesei legyenek, s a darab befejezése után ismét rátalálva saját személyiségükre, az gazdagabbá és mélyebben emberivé vált.

István volt az a kollégánk, aki minden részletében megélte és beteljesítette iskolánk jelmondatát. „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Száz és száz tanítványunk számára a színjátszó kör jelentette azt a közösséget, amelyért érdemes volt ebbe az iskolába járni, érdemes volt ehhez a közösséghez tartozni. Milyen sokan érzik még felnőttként is, egykori diákként vagy kollégaként úgy, hogy különleges élmény részesei lehettek egy-egy színielőadás által.

Kedves István! Én magam nem egyszer érzékeltem azt a kifogyhatatlannak tűnő energiát, amellyel képes voltál egy-egy feladatra összpontosítani, amellyel ezen a területen személyes példaképemmé váltál. Képes voltál gyerekeinket meggyőzni arról, hogy vannak feladatok, amelyek kiragadhatják őket az időből, szokásos életritmusukból, amelyekbe jó belefeledkezni még akkor is, ha a megvalósításuk nagyon fárasztó, de a kiteljesedő előadás kárpótolni képes mindenért. Még most is előttem vannak azok az emlékképek, amikor még főpróba előtt, este 9 órakor 4-5 gyerek hasalt az aulában festve a díszlet maradékait. Néha aggódó szülők várakozása jelezte: határokat feszeget az iskola, de amikor eljött az előadás, ugyanezek a szülők maguk is megtapasztalhatták, hogy gyermekük a rendező irányításával egy csoda részesévé vált. Köszönöm Istvánnak, hogy kitartásával hitet adott tanítványainknak, és sokszor nekünk, pályatársaknak is. 

Sokan mondják, hogy nemcsak hazánkban, de világszerte is az iskolarendszer válságát éli. Egészen biztosan állíthatom, hogy erre a válságra a Lengyel Istvánhoz hasonló kimagasló egyéniségek, s az általuk életre hívott program jelenti a megoldást.  Napjainkra mind egyértelműbbé válik, nem elég tanítványainkat újabb és újabb ismeretekhez juttatni, az iskola kiemelkedő célja az, hogy gyermekeinkkel felismertesse azt, kik is ők valójában. Az emberré formáló erők nem csupán tudatunkban és gondolatainkban, sokkalta inkább lelki sajátosságainkban nyilvánulnak meg, s e két területet kell összhangba hozni, ahogyan azt István tette. Megláttatta velünk, hogy létezésünk lényege maradandó értékű irodalmi és művészeti alkotások megismerésével átélhető.

Hálásan köszönöm István családjának, hogy megértették és elfogadták a művésztanári léttel együtt járó távolléteket. Az itt főhajtásra felsorokozott minden jelenlévővel érezzük: nem lezárult egy élet, hanem átköltözött lelkünk azon mélységeibe, ahol az „ÖRÖKRE SZÉPEK” léteznek, s a legváratlanabb pillanatokban jelzik, az élet megismételhetetlen csodává lesz, ha azt azzal a teremtő erővel éljük meg, ahogyan azt szeretett pályatársunktól láttuk.

Kedves István! Köszönjük, hogy tehetségedet, alkotóerődet, emberségedet, egész életet formáló szeretetedet családodnak, tanítványaidnak és közösségeinknek adtad!

Valahol a fényeken túl,
ami szép volt, s elmúlt, újra vár,
valahol az álmon is túl,
ott a kikötő, s a néhai táj,
ahol újra feltárul a régen látott ajtó.
Aki várt, most odafut eléd,
újra kikötött a régi hajó.
És az elveszett játékok életre kelnek
és körben kigyúlnak a fények.
Ó, régen várnak ránk az örökre szépek.
Új bolygó vár, egy földön túli világ,
másik, békés táj!

Nyugodj békében!